Valamikor reggel 10 tájékán, az irodába menet haladva, a négysávos úton sétálva, nem izgatva magam azon, hogy egy piros van, kettő még zöldben sem állnának meg, rájöttem, hogy kezdek aklimatizálódni.
De aztán jött a ma esti training az újdonsült középvezetőinknek (vezetői készségek, nagyon szép). Ahol arról beszéltem nekik, hogy 2 éve még totál szétszórt és szervezetlen voltam. És ekkor jött egy feltörő na neee, teee???!! Az nem lehet! És rájöttem, hogy még mindig nagyon magyar vagyok.
De komolyan itt nem lehet szétszórt lenni! Pl. ma reggel. az utolsó utáni pillanatban épp elindultam volna, amikor a tükör előtt utolsó pillantásokat magamra vetve valami hűvöset éreztem a térdemen. Aztán a vádlimon. Aztán rájöttem, hogy az ásványvizet, amit befagyasztattom, na azt le is kellett volna normálisan zárni, mert elég gyorsan olvad ki ahhoz, hogy eláztassa a fele táskám.Aztán miután átpakoltam mindent másiktáskába, és végre már úton voltam, na, a buszon 4 ember magyarázott valamit nekem. Akik miután rájöttek, hogy egyértelműen nem vagyok görög, egymással kezdtek el beszélgetni, és a maguk diszkrét módján, miközben nevetgéltek, néha még rám is mutattak. Aztán leszálltam, és azt hittem, már a finishben vagyok, de ekkor elémtoppant egy rózsaszín napszemüveges, furán kinéző csávó és angolul kezdett el kérdezősködni, hogy merre van a teológia tanszék.(amúgy elég vicces, hogy a teológia meg katonai tanszék miatt egy csomó pap/katona masírozik az egyetemen. Erről jut eszembe, hogy múltkor a buszon a szokásos reggeli hering üzemmódban egy pap tanoncnak voltam nekinyomva. elég furán éreztem magam, mert elég aznap éppen mélyen volt a felsőm dekoltálva, és emlékszem mekkora ramazurit cspnak mindig a templomok környékén ebből, szóval gyötört a bűntudat, hogy most én akkor éppen rosszat cselekszem, mert bujtogatom őt, de arrébb menni nem tudok, na furi volt.) De visszatérve a furi csávóhoz. Miután mondtam neki, hogy dunsztom sincs merre van a híres teológia tanszék(amúgy komolyan az iroda-menza-cafeteria háromszögben létezek), rákezdett, hogy ő izraeli, és minek jöttem ide, Budapesten kellett volna maradnom, mert ez a hely, nagyon sovány, és menjek vissza, mert az jobb, és bolond vagyok, hogy eldobom magamtól azt a lehetőséget, hogy Budapesten tanulhatok.
Szóval ezek után szimpla 20 perces késéssel rohamléptekkel caplattam az iroda felé, és azon filozofáltam, hogy senki sem fogja elhinni, hogy ez tényleg mind megtörtént egy reggel alatt, és sokkal egyszerűbb lenne azt mondani, hogy sorry, elaludtam. És végre megérkeztem! És az ajtó zárva volt. Ergó én voltam az első. Hát persze. Már megint.
Furi nekem ez az újonnan jött szerepkör. Ez a rendezett ember. Precizitás. Olyan furcsa szájíze van. Nem tudom. Mindig úgy éreztem, hogy a káosz, meg a szabályok nem szeretése, meg a kontrollok nélkülisége hozzám tartozik. És most hirtelen nyakamba akasztják ezt a felelősségteljes szerepkört. Nem tetszik. Olyan felnőtt. Olyan elvárásokkal teli.
Biztos, ami biztos, ma azért sikerült elhagynom a laptopom. De komolyan nem azért, hogy bizonyítsak magamnak. Mármint ha csak nem a tudatalattim szórakozik. Szóval az történt, hogy a training után elmentünk souflakizni, és leültünk, én mind a két táskámat lepakoltam az asztal alá, nehogy elvigyék, logikus, nemde. Szóval miután elváltunk olyan jó érzés volt hazafele sétálni. Tudjátok, jól sikerült a training, a vacsi isteni volt, a levegő kellően lehűlt, az ősi városkapu mellett repültek a madarak, valamiért még a táskám sem érződött nehéznek. De biztos azért, mert megittam a vizet az irodában, szóval vennem kell jegyet, meg o-ó ... Francba. Kérlek, ha létezel odafönt, add, hogy legyen ott, csak legyen ott, ahol hagytam, csak legyen ott. És ekkor megdöntve a 100 méteres síkfutás rekordját már csak egy adag görög fiatalember lábai közül kellett előhalásznom őt. Hű társamat kalandjaim során.
És hangsúlyoznám megint. Én szervezett vagyok. Annak számítok.
