Most nem ezt kéne írnom. Most éppen úton kéne lennem a buszmegállóba, ahol a kb 8 perc múlva felvenne a busz ami a tengerpart fele röpítene, hogy röpke egy óra múlva már ott is legyek. 

De ha az ember lakótársa még a zuhany alatt áll - amit egyébként már művel vagy 38 perce, akkor nincs más választás, valamivel el kell ütni a felszabadult időt. 

Szóval tegnap délután úgy döntöttem, megörökítem a hazafele utamat. Amit egy laza fél órás sétának képzeljetek el, a főúttal párhuzamos, árnyékos kis utcán, ami a Filippio névre hallgat.

Csakhogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Mert úgy látszik, hogy a magasság + fényképezkedés olyan kombó, amit az itteniek még nem láttak. Komolyan. nagyon furcsa volt. mármint még az átlagosnál is furcsább. mert azt már megszokta, hogy ha elhaladok egy étterem/kávézó/bármi egyéb előtt, akkor a beszélgetés megszakad, és szégyen nélkül bámulnak az ott ülő népek. szóval a világnézetembe már beépítettem, hogy ez egy természetes reakció, stb, stb... De azt, hogy az utca elején megállok kattintani egy képet egy házról, és az emberek elkezdenek mutogatni, meg feltűnően rám nézve beszélni. Huh. Na ez kicsit keverte a biztosítékot.

Szóval csak akkor fényképeztem, amikor semmi görög ember jellegű élőlény nem tartózkodott a közelemben. ami eléggé nehéz volt, tekintve, hogy ezen a kis utcán (megszámoltam) 27 kávézó van addig amíg hazaérek. egy fél órás  út során. És ez nem valami Ráday utca szerű dolog, nem ez egy teljesen normális lakónegyed. Na mindegy, visszatérve magamra totál átéltem azt a helyzetet, amikor Leo Dicaprió baseball sapkát fejébe húzva mogorván menekül a paparazzik elől. Leszámítva a baseball sapkát. Meg a tényt, hogy én aztán nem a magánrepülőgépemre szálltam fel. de amúgy teljesen ugyanaz.

Nah, a buszunk 5 perce elment, de Ada kijött a zuhany alól, szóval kikapcsolom a gépet, ne én legyek a hibás azért, mert lekéstük.

A guerilla fényképészet eredménye valamikor este tájékában fog feltöltődni...